Avgyjivkáról – tervezetten – utoljára

Mint ahogy azt ezen a felületem jópárszor leírtam, nem célom a hírek friss bemutatása, hiszen sem időm, sem közvetlen forrásom nincs hozzá. Ehelyett a hozzám sokkal közelebb álló, harcászati aspektusról lesz ismét szó.

Ahogy az előző írásomban leírtam, legkésőbb február 5-re döntési helyzet elé kerültek az ukrán parancsnokok. Ekkorra az ott leírt orosz támadás olyan kedvezőtlen helyzetbe hozta őket, amely helyzetet vagy egy ellentámadással, vagy visszavonulással meg kellett oldani. A nyílt források itt összecsengtek végül a valósággal, a sebtében, részenként átvezényelt 3. Rohamdandár ill. 47. Gépesített Lövészdandár nem az ellentámadásba lett bevetve, (hiszen ehhez amúgy is csekély lett volna a harcértékük), hanem a visszavonulás biztosítására.

Ahhoz, hogy egy ilyen fojtóponton át vissza lehessen vonulni, számos részműveletet kell sikeresen végrehajtani. Harcászati szinten számunkra minden esetben az a lényeg, hogy először is meg kell tudni szakítani a harcérintkezést a túlerőben lévő támadó ellenséggel. Ez ebben a konkrét esetben önmagában is elég nehéz volt, hiszen az oroszok szenzorosan, létszámban és tűzerőben is fölényben voltak az adott terepszakaszon. Az elszakadással az a cél, hogy az ellenség közvetlen irányzású fegyvereinek hatása alól kivonjuk magunkat, ez a gyakorlatban a látás- és tűzösszeköttetés megszakítását jelenti. Avgyijivkában a beépített terület miatt ez egyrészt egyszerűbb volt, másrészt a szenzorokkal túltelített harcmező miatt sokkal nehezebb az ilyet végrehajtani.

Az elszakadást ebben az estben visszavonulás követte. Az elszakadás sikeres végrehajtása után csupán a közvetlen harcérintkezést szakítjuk meg, attól még a harcrend és a harcbiztosítás rendszabályai változatlanok. A visszavonulás az a tevékenység, amely harcrendből indul és ha sikerül az ellenség minden tűzhatása alól kivonni magunkat, akkor harcszerű, majd később adminisztratív menettel kivonjuk az alegységet pihentetés/feltöltés/új feladat céljából.

Természetesen a túlerőben lévő támadónak célja az elszakadást megakadályozni, valamint a visszavonulás időszakában megtámadni a visszavonuló felet. Ennek két oka van. Az első, pszichológiai alapú, hogy az elszakadást egy túlerejű ellenség tűzhatása alatt kell végrehajtani. Szó szerint földhöz szegez a tűz, és meg kell tudni oldani, hogy ködösítéssel, mesterien vezetett tűzzel, hatékony tüzérségi (esetleg aknavető) tűzcsapásokkal egy rövid időre a tűz mégse szegezzen földhöz minket. Ezt követően ki kell mászni a fedezékből és el kell indulni hátrafelé, de csak addig a fedezékig, ahonnan biztosítani tudjuk a szomszédos embert/rajt/szakaszt. Tehát a menekülés folyamatos ősi ösztöne ellen, harcászatilag hátrányban kell rendkívül összeszedetten harcolni. Ezt a hátrányos helyzetet igyekszik kihasználni a támadó azzal, hogy beveti a tartalékait és ha lehet, még tovább fokozza a nyomást ezen a terepszakaszon. A másik ok, ezzel összefügg. Aki elszakad, és újra előkészített védelembe tud átmenni, azt nehezebb legyőzni, így „gazdaságosabb” a most éppen legyőzött, visszavonuló ellenség ellen még egy kicsivel több erőt bevetni, mintha később újra meg kell vele ütközni és újra le kell győzni.

Az oroszok így is tettek, a 90. Gárda Harckocsi Hadosztályhoz (g.hk.ho.) tartozó 228. Gárda Gépesített Lövészezredet (g.gl.ezd.) vetették be második lépcsőben, hogy megvalósítsák az áttörést, természetesen a már harcérintkezésben lévő 35., 74. s 115. Gépesített Lövészdandárok (gl.dd.) mellett. Egyes források szerint a 239. Gárda Harckocsiezredet is bevetették (g.hk.ezd.). Ennek az orosz műveletnek a kulcsa, harcászati szinten a közvetlen harcérintkezésből indított támadás sikeres végrehajtása beépített területen. A lövész alegységek számára ez a legbrutálisabb harctevékenységi forma. Már szakasz szinten is szinte folyamatosan megszakad a látás- és tűzösszeköttetés, nehéz még a rajok tevékenységét is összehangolni. Számtalan terepelem nyújt fedezéket ugyan, de az ellenségnek is. A repeszhatás is megsokszorozódik. A támadás kulcsa nem is inkább a manőver, hanem a tűz, amellyel a veszélyes terepszakaszokra nem kell beküldeni katonát, hanem szó szerint szét lehet lőni azt. Természetesen a másik kulcs elem, a tűztámogatás (tüzérségi és légi). Ez az oroszoknál mennyiségileg rendben van, azonban több orosz forrás is rendszeresen panaszkodik arra, hogy a dandár szinten szervezett tüzérségi- és hadosztály (de nem ritkán hadsereg) szinten szervezett légi támogatás egyszerűen túl sok lépcsőn megy át, hogy az előre nem tervezett tűzcsapások sikeresek legyenek. Az előre tervezett csapások meg egyszerűen túl merev rendszert alkotnak ahhoz, hogy egy ilyen extrém módon változó környezetben ideális hatást érjenek el.

Az ukránok részéről az elszakadás sikeréhez a fentebb leírtakon túl szükség volt 3. és 47. dandárok bevetésére. Azon túl, hogy ők „tartották nyitva a zsák száját”, a bent lévőkhöz képest intakt vezetési rendszerük nagy segítséget nyújtott a visszavonulásba beletámadó orosz második lépcső (pl. 228. g.gl.ezd.) elleni tűzcsapások és esetlegesen szükséges helyi ellenlökések végrehajtásában.

A műveletet harcászati szinten értékelni még nem lehet és az ilyenkor normális káosz miatt valószínűleg nem is fogjuk tudni. Ugyanis senki sem a tapasztalatfeldolgozással foglalkozik ilyenkor. Hogy a laikus is el tudja képzelni, valami ilyesmi környezetben zajlott a harc február közepén Avgyijivkában és a várostól nyugatra. Az orosz gyalogsági rohamcsoportok romról-romra törnek előre, a gyalogsági harcjárműveik és harckocsijaik folyamatos tüze mellett. Eközben hol jó helyre, hol nem, egy-egy (legalább üteg szintű) merev zárótűz csapódik be. Az ukránok mindeközben próbálnak hatásos tűzzel lefogni egy-egy orosz rohamcsoportot, vagy kilőni egy-egy páncélost, hogy meg tudják szakítani a harcérintkezést. Mindeközben természetesen mérges szúnyograjként csapódnak be mindkét oldal járműveibe az FPV drónok. A veszteségek mindkét oldalon iszonyatosak, a zaj, az EHV tevékenység és az általános káosz szinte ellehetetleníti a rajnál nagyobb kötelékek vezetését. Ahol egy-egy ügyesebb parancsnok van, vagy pusztán szerencsések, sikerül elszakadni az oroszoktól és megkezdeni a visszavonulást., ahol nem jártak sikerrel, vagy egyszerűen „nem úgy adta ki a feladat”, ott akár a harcálláspontot is lerohanják.

Hadműveleti szinten kicsit egyszerűbb az értékelés: az oroszok győztek, elfoglalták a várost. A veszteségeket tekintve, viszont nem ilyen egyszerű a helyzet. Ha az első nagy orosz támadástól (2023.10.10.) kezdve átfogóan vizsgáljuk a csatát, akkor az orosz veszteségek sokszorosan meghaladják az ukránt. Ha csak a február hónapot vizsgáljuk, akkor ezek az arányok sokkal közelebb állnak, de nyilván pontos képet akár majd csak évtizedek múlva kaphatunk.

Mivel a győzelem után 2-3 nappal sem számolnak be az orosz barát közösségi oldalak százszámra hadifogságba esett ukránokról, így az a személyes következtetésem, hogy az ukránok a városban lévő erőik jelentős részét vissza tudták vonni. Emellett persze ne gondoljuk, hogy a műveletben részt vevő dandárok egyike is 50%-osnál magasabb harcértékű, ahogy az oroszok erői sem.

A közeljövő kérdéseire a saját válaszom pedig a következő. Ha február 22-ig az oroszok nem tudnak kijutni a Tonyenke-Orlivka vonalon túlra, akkor nem beszélhetünk hadműveleti szintű áttörésről, hiszen az ukrán védelmi vonalak meg fognak szilárdulni. Ezt az oroszok is belátták valószínűleg, hiszen az immáron harmadjára feltöltött (de még mindig komoly erőt képviselő) 1. Gárda Harckocsihadsereget Kupjanszk környékén jelentették.

Térkép nem készült ehhez az íráshoz, hiszen tényleg csak találgatásokkal lenne tele, de a borítókép talán jól illusztrálja azt a harcászati helyzetet, amit megpróbáltam bemutatni.