Néhány gondolat az ukrán haderőreform kapcsán

Akit érdekel, ez a cikk meglehetősen jól összefoglalja a lényegét a változásoknak. Nagyon nagy vonalakban a nyilvánosan is ismerhető elemek:

• általános fizetésemelés, amely a harcoló beosztásokban sokszoros lenne,

• a legrégebb óta szolgáló állomány leszerelése,

• az állomány átterelése a határozott idejű szerződéses jogviszony felé,

• egységes és átlátható HR rendszer felépítése

Nyilvánvalóan, ez nem lehet a teljes haderőreform, hiszen ennél sokkal több gond sújtja az ukrán haderőt. Azonban teljesen helyénvaló az, hogy nem kötnek mindent a nyilvánosság orrára.

Az első gondolat, hogy egy a „drónháború” korában a legértékesebb eleme egy haderőnek továbbra is az ember. A második gondolat, hogy ezt a reformot legalább két évvel ezelőtt meg lehetett volna csinálni. Már akkor is létszámgondok, a toborzási rendszerben súlyos visszaélések sújtották az ukrán haderőt, amely egy láthatóan évekig tartó felőrlő háborút vívott egy nála nagyobb ellenséggel. De hát jobb később, mint soha…

Véleményem szerint, ennek a késésnek az oka, hogy a haderőben lévő problémák jelentős része egyszerűen nem jutott el a politikai döntéshozókhoz. Ennek a legfőbb felelőse a katonai vezető réteg. Mint az összes poszt-szovjet haderő, az ukrán is egy minden szempontból alkalmatlan katonai vezetői rétegtől szenved. Ennek a kialakulásáról, a tüneteiről bővebben itt szóltam. Érdekes módon az ukrán haderőt a háború – sok tragikus aspektus mellett – segítette is ennek a mételynek a leküzdésében, azonban nem sikerült teljesen. Számos esetben kerültek fontos beosztásokba olyan – jellemzően 50 évnél fiatalabb – tisztek és altisztek, akik nem a saját pozíciójuk és kiskirályságuk megvédése érdekében, hanem az esküjükhöz híven dolgoztak. Természetesen az életkor nem garancia semmire, számos fiatal parancsnokkal is súlyos gondok voltak, a témában több jó videót találtok ezen a csatornán. Azonban úgy tűnik, hogy most már eléggé szorított a cipő ahhoz, hogy foglalkozzanak a problémával. Csak ismételni tudom magam, jobb később, mint soha…

A régóta szolgálatot teljesítők leszerelése magától értetődő, és sajnos a háború természete miatt valószínűleg nem sok emberről van szó. Amennyiben sikerül támogatni a civil társadalomba való visszaillesztésüket, valamint a tudásuk becsatornázását a hadiiparba, a haderő háttérfolyamataiba, azzal az ukrán haderő többet nyer, mint első olvasatra tűnik.

A bérrendezés is kulcsfontosságú, régóta húzódó probléma. Csak a teljesen elvakultak gondolják úgy, hogy kizárólag a hazaszeretet kellő motiváció egy katonának, főleg egy ilyen háborúban, aminek nem látszik a vége. A katonáknak a családjukra és arra is kell gondolni, hogy mi lesz velük, ha ők már nincsenek, vagy mi lesz velük a háború után. Ráadásul az erkölcsi elismerésen túl a pénzügyi juttatás az egyik leginkább kézzelfogható és átlátható elismerési mód. A harcoló beosztások egyértelműen a legveszélyesebbek és legfontosabbak, így az ő anyagi elismerésük kellene, hogy a legmagasabb legyen.

Jól látható, hogy a nyílt forrásból ismerhető elemei a reformoknak főleg humánerőforrás kérdésekre koncentrálnak. A haderő-felépítési és harceljárási kérdések sincsenek megnyugtatóan rendezve, de ott most épen nem ég a ház. Sőt, az orosz haderő kritikán aluli teljesítményéből egyértelműen az látszik, hogy itt a „most vagy soha” alkalom a humánerőforrás-kérdések rendezésére. Szívből kívánom, hogy sikerüljön.

Magyar szempontok

A témában író, gondolkodó kutatóként természetesen mindig az egyik, ha nem a legfontosabb szempont, hogy a saját haderő mit tanulhat ebből. Nos, sokat. A választási eredmény ismeretében a MH is egy „most vagy soha” helyzetben van, az utolsó utáni pillanatan vagyunk a haderő állapotát tekintve. Az elmúlt évek haditechnikai fejlesztései szükséges, jó, de nem elégséges beszerzések voltak, viszont természetesen figyelemmel kell lenni az ország gazdasági teljesítőképességére és a jövő kihívásaira is. Ennek megfelelően, alapos átgondolás után kell tovább folytatni a technikai fejlesztésket.

De a magyar haderő legsúlyosabb problémája humánerőforrás-beli. A Magyar Honvédség 1990 óta világos cél, átfogó stratégiai irány és önkép nélkül sodródik. Ez a cikk már 10 éves és humán oldalról a helyzet azóta is csak rosszabb lett. A majdnem a COVID-ig tartó déli határ őrzési feladat a már meglévő magas terhelés mellé egy az állományt aránytalanul, igazságtalanul érintő terhelés volt, amely az összes maradék összekovácsoltságot és tudást szétverte. Amikor a határfeladat lecsengése és a COVID-mizéria után újra lehetett kezdeni a kiképzést, csak alig-alig lett jobb a helyzet. Ennek az oka a fent említett stratégia nélküli sodródás. A Magyar Honvédség a fent említett poszt-szovjet toxikus vezetők a fogja lett és azóta is az.

Minden haderő úgy tevékenykedik háborúban és békében, ahogy azt a saját szabályzói azt előírják. Ez egy szigorúan hierarchikus, fentről lefelé irányuló szabályrendszer. Azonban, ha ezek a szabályzatok elavultak, vagy ha nem is avultak el, de a valóságban nem végrehajthatók, akkor az az alacsonyabb, végrehajtói szinteken rögtönzésekhez, „okos” megoldásokhoz fog vezetni. Ennek az egyik súlyos tünete, hogy világos útmutatás helyett mindig mindent úgy kell csinálni, ahogy azt a főnök akarja, a harceljárásokban pedig az a mérvadó, amihez a főnök ért. Ez hihetetlenül káros. Gondoljunk bele, adott egy állomány, ami szeretné jól csinálni a dolgát. Távol van a családjától, rossz körülmények között él, nem is fizetik túl, az egyetlen megmaradt motivációja, hogy a választott hivatását legalább megpróbálja jól gyakorolni, fejleszteni magát. De a folyamatosan változó elvárások, a „korábban amit tudtatok az mind hülyeség” miatt az erre szánt időt is haszontalanul tölti el. Nincs nagyobb morál romboló, mint a haszontalanul végzett munka és a hiábavalóan eltöltött idő. Ennek pedig a legtöbbször az az oka, hogy világos stratégiai iránymutatás nélkül dolgozó, legjobb esetben is féltudású, öntelt, maguk is frusztrált parancsnokok játszótere lett a Magyar Honvédség.

Amikor olyan mondatok hangoznak el parancsnokok szájából, hogy „áhh nem kell ez a Lynx, majd a srácok lematekozzák elöl”; vagy „nem kell zászlóaljtörzs, egy XO meg egy parancsnok elviszi az egészet”; vagy „egy lövész zászlóaljnál erősnek kell lenni, nem pedig okosnak”; vagy „nem szoktuk beszabályozni a fegyvereket, majd helyesbítünk”, akkor az világosan jelzi a probléma kritikusságat.

További súlyos probléma az igazságtalan elismerési rendszer. Olyan anyagi és erkölcsi elismerési rendszert kell kidolgozni, ahol az kapja a legtöbbet, aki a legtöbb áldozatot hozza. Egy aktív katona több áldozatot hoz, mint egy tartalékos. Egy hivatásos több áldozatot hoz, mint egy KVNR, egy harcoló több áldozatot hoz, mint egy nem harcoló. Ezzel lehet vitatkozni, de a valóság ez. Természetesen vannak olyan kulcsfontosságú beosztások (pl. orvos. kibervédelem stb.), amit nem lehet hivatásos harcoló állományúakkal feltölteni, mert nem ért hozzá. Ezeket a beosztásokat a piacról kell feltölteni, annak megfelelő juttatásokért cserébe. És ez csak az egy százaléka az új honvédelmi vezetésre váró problémahalmaznak.

Most, a 25. órában, itt az utolsó, történelmi lehetőség, hogy a teljes romhalmazon egy olyan haderőt épüljön, amely méltó a benne szolgálók áldozatára s az adófizetők pénzére. A Magyar Honvédség az állam egyik legtöbbször csalódott szervezete, ahol – bármilyen meglepő – de még mindig a társadalom adott rétegének a krémje szolgál. Gondoljon csak bele a kedves olvasó: az ember tudja, hogy nem lesz gazdag ebből a munkából, tudja, hogy számtalan lemondással jár, és egy (egyre csökkenő nívójú) lécet is meg kell ugrani, hogy bekerüljön. Ezek az emberek olyan parancsnokokat érdemelnek, akik a saját beosztásukra vonatkozó összes szakmai és jogi szabályzót pontosan ismerik, betartják, és betartatják. Ezen kívül ezek a parancsnokok és az ő parancsnokaik hajlandóak és képesek tanulni, belátva azt, hogy nem ők a legokosabbak, és az ő tudásuk is folyamatos fejlesztésre szorul. Jelenleg a Magyar Honvédség ettől félelmetes távolságban van, és mindannyiunk érdeke, hogy a jó irányba tegyenek lépéseket az új vezetés alatt.