A háború arca

Ebben a cikkben a szokásostól eltérő módon nem egy hadművelet szakmai tanulságait igyekszem bemutatni. A közelmúltban az ukrán 128. Hegyivadász Dandár facebook oldalán jelent meg egy bejegyzés egy 50 éves katonáról. A bejegyzésre Oláh Mihály cimborám hívta fel a figyelmem, amiért köszönet neki. A bejegyzést elolvasva számos gondolat és érzés kezdett el bennem keringeni. Ezeket írom le most az eredeti szöveg magyar fordításával együtt. A könnyebb eligazodás kedvéért az eredeti bejegyzés szövege dőlt betűvel van írva, míg a kommentjeim normál betűvel.

Természetesen nem kívánok abban a szerepben tetszelegni, hogy én jobban tudom, mint Vaszil. Épp ellenkezőleg. Én sosem voltam ilyen totális háborúban, és ami azt illeti, nem is szeretnék. A célom az volt, hogy amolyan értő olvasást segítő kommentekkel segítsek megérteni, hogy mi is zajlik Ukrajnában. Ahol amúgy – közvetett módon – a mi biztonságunkat is védik. Maximálisan le a kalappal az egyszerű katonák előtt.

„Egész éjjel két orosz katonával voltam az árokban, akik foglyul ejtettek. De reggel kijutottam a társaimhoz, ők pedig ott maradtak örökre…”

Az 50 éves Vaszil (becenevén Lapa) a 128. hegyi rohamdandárban szolgál a teljes körű háború első napjaitól kezdve. Hosszú ideig volt közlegény, géppuskás, és nemrégiben lett őrmester, most rajparancsnok egy lövészszázadban.

50 évesen az ember nincs olyan fizikai állapotban, mint huszonévesen. A harc megvívásával járó fizikai követelmények iszonyatos terhelést jelentenek az emberi szervezetre. Vaszil „karrierjéből” világosan látszik, hogy tapasztalati úton szerzi a tudást, valószínűleg emiatt is van még életben. Azonban a tapasztalat és a katonai műveletek megvívásáról szerzett lexikális tudás kéz a kézben jár. Ahogy az ukrán katonai vezetés általam is sokszor megénekelt súlyos hibáiból látjuk a lexikális tudás önmagában nem elég (főleg, ha azt vegyítjük az ex-szovjet métellyel), viszont nélkülözhetetlen elem. Az ukrán haderő legnagyobb problémája a lexikálisan, emberileg jól képzett tiszti és altiszti gárda hiánya. Ráadásul ahogy feljebb megyünk a ranglétrán, a probléma úgy lesz egyre súlyosabb.

A dandár tagjaként Vaszil a háború legnehezebb szakaszait élte át, sokszor látta az ellenséget közelről, háromszor megsebesült és többször agyrázkódást szenvedett – nagyon tapasztalt harcos

Az agyrázkódást valószínűleg tüzérségi tűz okozta. Ebben a háborúban a legtöbb veszteséget a tüzérség okozta, tőle vették át az első helyet kb. 2024. nyarától a drónok.

Pontosan tapasztalatának köszönhetően sikerült tisztességgel kijutnia egy olyan helyzetből, amely sokak számára reménytelennek tűnt volna. A legutóbbi harci bevetés során Vaszil két orosz fogságába esett. Végül sikerült kijutnia onnan, a sajátjaihoz, az oroszok pedig ott maradtak örökre.

– A pozícióink egy tűzzel lerombolt falu mögötti erdőben vannak – meséli Vaszil. – Onnan körülbelül másfél kilométerre vannak az oroszok. Egy ideig csend volt ezen a szakaszon, de tapasztalatból tudtam, hogy ez nem jelent jót. Ezért megfelelően kialakítottam a lövészárkomat, és a bokrokba elrejtettem néhány gránátot. A tüzelőállások bizonyos távolságra vannak egymástól, én, mint a rajparancsnok, külön voltam. Időnként át kellett mennem egy másik állásba, kicsit hátrébb, ahol van generátor és ecoflow, hogy feltöltsem a powerbankokat és a rádiók akkumulátorát, és magammal vigyem a feltöltötteket. Így volt ez akkor is.

Mindez nagyon érdekes képet fest napjaink harcmezőjének a valóságáról. Először is nekem kicsit fura, hogy a rajparancsnok nincs közvetlenül az emberei mellett. Persze, kerülni kell az összetömörülést, de attól függetlenül a rajparancsnok közvetlenül vezeti az embereit. Nem azt mondom, hogy nekem van igazam, hanem azt, hogy érdekes, hogy miért nem így volt itt. Ennek az egyik oka lehet, hogy a modern harcmező sok „kütyüje” miatt hatalmas az energiaigény, ami folyamatos töltést, akksi cserét igényel. Ezt jó, ha a rajparancsnok végzi, így legalább képben van az alegysége eszközeinek a helyzetével, amíg az emberei a rájuk bízott feladatokat látják el. Persze fő szabály szerint erre jó lehet egy rajparancsnok helyettes is, ha éppen van…

De visszafelé, amikor már majdnem elértem a helyem, hirtelen két orosz ugrott elő a bokrok közül, karabélyokat szegeztek a fejemhez, és kiáltották: „Add meg magad!” Valamilyen módon sikerült átjutniuk a mi előőrsünkhöz – a rádióm hallgatott, sem a légfelderítés, sem más nem vett észre semmit. Valószínűleg azért, mert a növényzet jó sűrű volt.

Ezek szerint a fedező-biztosító öv élén egy harcelőőrsben voltak. Az oroszok történelmileg jók a beszivárgásban (ajánlott olvasmány a doni visszaemlékezések), de az, hogy ilyen közel jutottak, az súlyos problémát jelent. Az, hogy Vaszil szerint a sűrű növényzet miatt juthattak közel, arra enged következtetni, hogy az adott terepszakaszon nem volt senkinek sem hőkamerája (drónon sem), de egy egyszerű éjjellátó sem.

Az első pillanatokban, mondhatni, sokkos állapotban voltam – már négy éve harcolok, régóta mindenre fel vagyok készülve, de nagyon nem akartam fogságba esni. „Élni akarsz?” – kérdezi az egyik. „Igen” – mit válaszolhattam volna? „Együtt fogsz működni velünk? Különben meghalsz, de nem azonnal – levágjuk a füleidet, az orrodat, és elvérzel.” Azt válaszoltam, hogy együtt fogok működni. A földre fektettek, elvették a fegyveremet, hátrakötözték a kezeimet, és velem együtt beszorultak a kis lövészárokba...

Mindez este történt. Aztán a harcosunk két orosszal együtt egész éjjel az árokban töltötte. Egész idő alatt az oroszok fontos információkat próbáltak kiszedni belőle, azzal az ígérettel, hogy később Vaszil-t fogolycserére átadják.

Érdekes, hogy az oroszok nem vonultak azonnal vissza. Ennek szerintem az lehet az oka, hogy alapvetően felderítési feladatuk volt, így megpróbáltak minél több információt szerezni és csak hajnalban visszavonulni.

– Az első tíz percben sikerült kiszabadítanom az egyik kezem, de észrevettek és újra megkötöztek. Fél óra múlva ismét majdnem kiszabadítottam az egyik kezem a hátam mögül, de próbáltam nem mutatni, hogy ne kössenek meg újra. És egész éjjel beszélgettünk. Az érdekelte őket, hol van a vezetési pontunk, hol áll a tüzérség, hol vannak a drónok operátorai. Azt válaszoltam, hogy a gyalogosoknak nem adnak ilyen információt.

Ez alapján egyértelmű, hogy felderítők. Ami érdekes, hogy a kérdéseik jelentős részére választ kaphattak volna drónok és egyéb szenzoros felderítés útján. A tény, hogy az oroszok egy ilyen nem szervezetszerű önálló felderítő járőrt küldtek ki – véleményem szerint – arról tanúskodik, hogy a 128.hv.dd. alapvetően hatásosan tudott védekezni az orosz drónok ellen, valamint mintaszerűen álcázták magukat.

Egyik pillanatban a szomszédos állásból a géppuskásaink mozgást észleltek előttünk, és tüzet nyitottak. Azonnal megkérdezték, hol áll a géppuskás, én pedig a másik irányba intettem a fejemmel, ahol semmi sem volt. Ők pedig azonnal továbbadták a rádión a sajátjaiknak. Pár perc múlva aknavetővel odalőttek, és az egyik orosz elégedetten mondta: „Мнє дадут мєдаль за унічтоженний пулємьот” (Kiérdemeltem a medált a megsemmisített géppuskáért).

A tény, hogy az oroszok ilyen szabadon beszélhettek és rádiózhattak arra enged következtetni, hogy hatalmas hézagok tátongtak az ukrán vonalakon itt.

Az oroszok kissé öntelten viselkedtek. Amikor meglátták a medvés jelvényünket, az egyik mosolyogva mondta: „Ó, én megöltem a medvét!”. Aztán a személyes holmim között talált egy zaporizsjai taxi névjegykártyát, és azt mondta: „Ezt elviszem, jól fog jönni a Zaporizsjában”. Folyamatosan rádión tartották a kapcsolatot a társaikkal, és a beszélgetésükből kiderült, hogy erősítést várnak, hogy előre tudjanak haladni.

Ezek szerint mégsem sima felderítő járőr voltak, hanem harcfelderítő járőr. És nem voltak túlságosan képzettek se, ha csak ennyivel a fogságba esés után kezdtek el átkutatni egy foglyot. Az orosz rohamcsoportok általános felépítése alapján az első trojka (3 fős kisalegység) ilyen feladatot is kaphat. Az, hogy erősítést hívtak, azt jelenti, hogy a teljes rohamcsoport (12 fő) jöhetett volna utánuk és ha sikeresen megvetik a lábukat Vaszil-ék tüzelőállásainál, akkor akár az egész roham század is támadásba lendülhet.

Tudtam, hogy ki kell találnom valamit, amíg csak ketten vannak, mert később sokkal nehezebb lesz. Az orosz észrevette, hogy gondolkozom, és megkérdezte: „Min gondolkozol?” „Arra, hogy mi lesz, hová visztek.” „Ne aggódj, minden rendben lesz.” Már nem tekintettek rám fenyegetésként, és még a kezeimet is elengedték, amikor mondtam, hogy elzsibbadtak.

Hajnalban Vaszil-nak kis lehetősége adódott, amit 100 százalékosan kihasznált. A légi felderítésünk ellenőrizte az élen lévő állásokat, és a drón közvetlenül a gallyakkal és takaróval letakart lövészárok felett lebegett.

– Hat méterre leereszkedett, és felmérte a helyszínt. Aztán tovább repült, de ez nagyon megijesztette az oroszokat, megkérdezték, hogy ez mit jelent. Én pedig azt válaszoltam, hogy a drónjaink rendszeresen ellenőrzik a tüzelőállásokat, hogy minden rendben van-e, és ők ott hagyták a hátizsákjaikat és az esőkabátjaikat az árkon. „Ezeket el kell rejteni a bokrokba, mert ha a légfelderítők gyanút fognak, minket elárasztanak aknákkal és tüzérséggel, engem nem kímélve” – győzködöm őket.

Ez is rendkívül érdekes. Még katona voltam, amikor saját tapasztalataim alapján arra jutottam, hogy az egyszerű drónok sokszor arra is jók, hogy a saját csapatokat ellenőrizzük vele. Na persze nem azért, hogy „csesztesse” az ember az alárendeltjeit, hanem, hogy rádióforgalmazás nélkül is fenn lehessen tartani a parancsnok helyzetképét, akár egy manőver közben is.

És felajánlom a következő megoldást: én kimászok az árokból, és elrejtem a cuccaikat, ők pedig az árokból tartanak engem célban. Gondolkodtak, majd azt mondták: „Rendben, de ne szórakozz velünk!” És kiengedtek.

Vaszil kijött az árokból, összeszedte a holmijukat, elrejtette a bokrokban, és észrevétlenül elővette a korábban elrejtett F-1-es gránátot.

– Kihúztam a szállításbiztosítót, és odamentem az árokhoz, mintha be akarnék mászni. Az egyik orosz félreállt és átrakta a fegyverét, a másik is kénytelen volt félreállni. Akkor a lábuk elé dobtam a gránátot és elrohantam. Az egyikük még párszor lőtt, de szerencsémre a karabélya egyes lövésre volt állítva.

A közhiedelemmel ellentétben a karabéllyal (AK, M4. G-36 stb.) alapesetben egyes lövéssel kell tüzelni. Csak a kis távolságban vívott harcnál (pl. helyiségharc, lövészárok harc) lehet érdemes sorozatlövésre állítani, amúgy csak lőszerpazarlás.

Az utolsó lövedék azonban eltalált – oldalba találta, de csontot nem sértve kirepült. Aztán robbanás következett. Az árkom csak nekem volt méretezve, az oroszok pedig szorosan egymás mellett ültek. Ezért vagy azonnal meghaltak, vagy gyorsan elvérzettek...

A sebesült Vaszil, bár sántítva, de futva eljutott a szomszédos állásba, kért egy elsősegélydoboz, maga tamponálta a sebet, és elmesélte, mi történt.

Nem lehet túlbecsülni a harctéri elsősegélynyújtási ismereteket.

Amint az oroszok elvesztették a kapcsolatot az embereikkel, ott megértették, hogy valami váratlan történt, és hamarosan sűrű aknavető tűz alá vették a helyszínt. A mi katonáink közül senki sem sérült meg.

Azt már többször megírtam, hogy az orosz „kill chain” sajnálatosan fejlődött. A roham századok kötelékében az aknavetőn kívül általában D-30 tarack is található. Ezekkel, valamint az alacsony szintre delegált tűzigénylési jogkörökkel sajnos jelentős előrelépést értek el a tüzérség alkalmazása terén.

Ezután a sebesült Vaszil egy társával kíséretében néhány kilométert gyalogolt az evakuálási pontig, ahonnan a felcser a dandár stabilizációs pontjára szállította. Az elsősegélynyújtás után a sebesültet kórházba szállították. Vaszil állapota normálisnak mondható, lassan jár, bár kezelésre és rehabilitációra szorul.

Világosan látszik, hogy a szenzorokkal telített harcmező miatt az egészségügyi kiürítés is sokkal bonyolultabb, lassabb lett. Ez sajnos elkerülhetetlenül növeli a veszteségeket. Ajánlom elolvasni a 444-en Takács Liliék kiváló cikkét.

– Azt hiszem, helyesen viselkedtem – mondja Vaszil. – Nem féltem, amikor ott ültem és beszélgettem az oroszokkal. A sokk, ami a fogságba esés után ért, gyorsan elmúlt. Folyamatosan azon gondolkodtam, hogyan juthatnék ki a helyzetből. Harci körülmények között az ember 50%-ban a szerencsének, 50%-ban a tapasztalatának köszönheti a túlélést. Ha nem lett volna tapasztalatom, nem jutottam volna ki onnan...

Otthon, a Kárpátaljai régióban, Tyacsiv körzetében Vaszil-ra várják a szerettei – felesége és három gyermeke.

– Végül is hazafi vagyok, ezért harcolok a szeretteimért, a bajtársaimért, Ukrajnáért. A dandárunk különböző helyszíneken járt, gyakran látok gyerekeket a frontvonalbeli falvakban, akik tűz alatt élnek, háborút játszanak, saját gyerek-útlezárásokat építenek. Mindig megkínáljuk őket édességgel vagy valami finomsággal, de nem akarom, hogy az én gyerekeim is megéljék a háborút. Ezért harcolok...

Remélem, sikerült hasznos kiegészítést adnom az olvasottakhoz. Vaszil egyike azon valódi hősöknek, akik évek óta védik a hazájukat az agresszorral szemben. Ilyenek a valódi hősök, ilyen a háború valódi arca.