Miért így harcolnak az oroszok? 2. rész

Mint azt, az előző részben olvashattuk, egy az oroszokéhoz hasonló álló védelem rengeteg elemet tartalmaz, hatalmas erőforrásokat kell mozgósítani annak érdekében, hogy kiépítsenek egy ilyen védelmi rendszert.

Ebben a második részben sorra veszem, hogy melyek a védelem sikerét biztosító tényezők, valamint, hogy amit az oroszoktól látunk ezen a nyáron, abból milyen következtetéseket lehet levonni. Az első résszel kapcsolatban jogos kritikaként merült fel, hogy rajzokkal/vázlatokkal könnyebb elképzelni a leírtakat. Ez valóban így van, harcászat rajz nélkül olyan, mint egy buli ital nélkül: jó-jó, csak senki sem érti miről szól az egész. Így ebben a részben egy jó tömény (rajz) is lesz.

2. A védelem sikerét biztosító tényezők

2.1. Erődítés

Mint azt láthattuk, egy az oroszokéhoz hasonló álló védelem sikeres megvívása sem egyszerű, és akkor a kombinált-, valamint a mozgó védelemről még nem is beszéltünk. Azonban a sikeres védelemhez először is ásni kell, mégpedig rengeteget. Ahogy azt anno nekünk is tanították „Védelemben a műszaki munkáknak sosincs vége.” Mindig van még egy árok, egy tüzelőállás, amit tökéletesíteni lehet, mindig van még olyan terület, ami néhány aknát még megbír, valamint az álcázást is folyamatosan fenn kell tartani. Mindez a terep lehetőségeit felmérni képes tiszteket és törzstiszteket, valamint nagy létszámú munkaerőt igényel, akik képesek mindezt elvégezni. A műszaki munkák elvégzésének java része a lövészek dolga, de a komolyabb robbanó műszaki zárak telepítése, valamint a rombolások (hidak, utak) végrehajtása már komoly mérnöki ismereteket igénylő műszaki szakfeladat, amelyhez speciális szaktudás és gépek (és rengeteg robbanóanyag) szükségesek.

Mindez a sajtóban is olvasható „félelmetes erődrendszerek” kiépítését teszi lehetővé, de mindez holt anyag, ha nem a megfelelő erőkkel szállja meg a védő.

2.2. Tűzrendszer és harcvezetés

A védelem sikere elsősorban a védők összefüggő, jól szervezett, jól vezetett és hatásos tüzén múlik. Minden egyes fegyvernek a megfelelő időben, a megfelelő célra kell tüzelnie, hogy a kívánt hatást elérjék. A gépkarabélynak, géppuskának, páncéltörő rakétának mind-mind más távolságból, más típusú célra érdemes tüzelnie, de mégis mindezt úgy kell összehangolnia a védelem parancsnokainak, hogy a támadót hatásosan tudják pusztítani. Amennyiben a támadót mégsem sikerül megállítani, a parancsnokoknak (a kapott feladat függvényében) új állásokba kell vezetniük az embereiket, ahol tovább harcolnak. Mindezt úgy kell végrehajtani, hogy a támadó minden téren (létszám, tüzérség, légierő, elektronikai hadviselés, páncélosok) fölényben van, tehát folyamatosan hatásos tűz alatt tudja tartani a védőket.

A támadónak továbbá célja a védő vezetési rendszerének szétzilálása (elektronikai zavarás, valamint a vezetési pontok pusztítása által), így a védőnek fel kell készülnie arra, hogy a feladatait akkor is végre kell tudni hajtani, amikor teljes szintek hiányoznak a parancsnoki láncból. Erre az egyik legjobb módszer, az alapos tervezés során előre részletesen kidolgozott cselekvési változatok, amelyek között a váltást egyértelmű jelekhez/triggerek-hez kell kötni. Pl.: “ha az ellenséges ezen a ponton ekkora meg akkora erővel jelent meg, akkor nem az A, hanem a B cselekvési változat szerint kell tovább harcolni.” Továbbá a parancsnokoknak ezek között a nehéz körülmények között folyamatosan frissen kell tartaniuk a helyzetképüket, hogy tudják, hogy a feladatuk sikere érdekében éppen milyen manővert vagy tűzfeladatot kell végrehajtani, vagy hogy milyen kulcsfontosságú eseményről kell tájékoztatniuk a saját elöljárójukat.

Emellett, mint mondtam, a védelem sikerének a kulcsa mégiscsak a tűz. A modern harcmezőn megtalálható számtalan tűzeszközt a parancsnokok felelőssége egy hatásos tűzrendszerbe szervezni. Az egyes harcos részére meg kell határozni fő és kiegészítő tüzelési szektorokat, nagy fontosságú célokat, tűzmegnyitási terepszakaszokat, ismernie kell az előre tervezett tűzzel végrehajtott manővereket, valamint a tartalék- és kiegészítő tüzelőállás elfoglalására vonatkozó utasításokat. A rajok részére (ahol már több fegyver van) elsősorban a géppuska adja a tűzrendszer gerincét. A karabélyokat a géppuska holtterébe osztják szét, ill. oda, ahol kevésbé fontos célok jelennek meg. A szakaszok rajai egymást átfogó tüzelési sávokat kapnak, valamint szakasz szinten legkésőbb megjelenik a kézi páncéltörő rakéta, amelyet értelemszerűen a páncélosok ellen kell alkalmazni. Ennek meg kell határozni a harckocsi-veszélyes irányokat, valamint a repeszgránát használatának a lehetőségeit, amennyiben nincs páncélozott cél.

Hivatalosan a raj szinten is megjelenik már a harcjármű, azonban napjaink szenzorokkal telített harcmezőjének egyik fontos jelensége, hogy az egyhelyben álló célok nagyon rövid életűek. Ezért a mostani orosz védelemben sem látunk tüzelőállásba beásott BTR-ket vagy BMP-ket, harckocsikat, meg aztán főleg nem. Ehelyett pár száz méterrel a peremvonal mögött, fedezékben tartják őket és csak akkor vonják őket előre amolyan „vándor tűzeszközként”, amikor a helyzet úgy hozza, hogy szükség van a nagy tűzerejükre.Továbbá az is előfordulhat, hogy a harcjárműveket egy ún. „páncélos csoportba” vonják össze, amelyek vagy csoportos vándor tűzeszközként vagy az ellenlökés során alkalmazhatók.

Mindezek az eszközök általában a szakaszparancsnoknak már rendelkezésére állnak, ezért rendkívül változatos, mélységben tagolt tűzrendszert építhet fel, amelyben megtalálhatóak a tűzzel végrehajtott manőverek (tűzáthelyezés, tűzösszpontosítás, tűz elosztása, tüzelőállás-váltás) is. Mindezeket természetesen előre kell tervezni, a katonákat be kell rá gyakoroltatni, valamint a hírközlés biztosítása érdekében több domainben is érzékelhető (rádió, hallható hang, látható fény, infra fény) jelzéseket kell az elrendelésükre kitalálni.

Jelenleg a Zaporizzsijai régióban a terep lehetőséget kínál arra, hogy a század de akár a zászlóalj is át tudja látni a saját peremvonalát, de ha nem, akkor is a parancsnokoknak folyamatosan tájékozódniuk kell a tűzrendszer helyzetéről (végrehajtott manőverek, pusztított célok, ellenség helyzete, lőszerfelhasználás, saját veszteségek). Ehhez értelemszerűen kiválóan képzett és összekovácsolt alegységekre, az alárendeltekben megbízó parancsnokokra, stabil híradó rendszerre, és az ellenség csapásainak valamelyest ellenállni képes védelmi berendezésekre van szükség.

Nem beszélve arról, hogy a nagy lőszerfelhasználás és a várhatóan nagy számú sebesült miatt folyamatos, két irányú logisztikai rendszert kell üzemeltetni (lőszer előre, sebesült hátra) ráadásul a harc közben.

Mint azt fentebb kiemeltem, a védelem sikere érdekében elengedhetetlen a hatékony, rugalmas és megfelelő hatású tűzrendszer megszervezése. Azonban – mint az ebben a háborúban is bebizonyosodott – a legnagyobb pusztítást továbbra is a tüzérség végzi. Alapesetben az orosz BTG-k szervezetében már volt tüzérség, de mivel a BTG-ket a sikertelenségük miatt megszüntették, így a „normál” katonai szervezetek felépítését kell megvizsgálni. A nyílt források szerint az orosz lövész századok rendelkeznek a klasszikus 82mm-es gyalogsági aknavetőkkel, amelyeket több helyen leváltottak vagy kiegészítettek automata gránátvetőkkel. Ezeknek az aknavetőknek a tüzét a századparancsnok a saját feladata függvényében szervezheti meg. Amennyiben sikerül becsatornázni a támadót egy szűk területre és ott feltartani, akkor oda tervezhetnek egy komolyabb tűzcsapást, de akár alkalmasak a saját manővert fedezni hivatott ködfüggöny lövésére is. Amennyiben az aknavetőit erre kevésnek ítéli meg, lőhet vele zavarótüzet egy olyan terepszakaszra, ahol a támadó könnyen áthaladhatna, de a tűzcsapás miatt kénytelen irányt váltani olyan irányba, ahol fennakad az álcázott műszaki akadályokon, ahol ráadásul a peremvonalban lévő közvetlen irányzású fegyverek (vagy akár az elöljáró tüzérségének) előre tervezett tűzcsapása várja.

Az aknavetőkön túl – főleg az oroszoknál – már akár a zászlóalj is rendelkezhet önjáró tüzérséggel (2Sz1 vagy 2Sz3 általában), amelyeknek a fő célja még a szétbontakozás előtt a menetalakzatban lévő ellenség pusztítása, valamint a támadó ellenség esetlegesen beékelődött elemeinek pusztítása. A dandár jellemzően 2Sz3 vagy Mszta típusú önjáró tüzér eszközökkel, valamint különböző típusú sorozatvetőkkel rendelkezik, amelyek alapvetően a támadó tüzérségének pusztítását, ill. nagy fontosságú céljainak (vezetési pontok, páncélos vagy gyalogos csoportok), vagy veszélyes helyre beékelődött erőinek a pusztítását kapják feladatul. Természetesen a háború egyik jellemzője, hogy egyből borítja a „nagy könyvet”, így az ebben a bekezdésben leírtak csak alapelvek, az élet számtalan más variációt hozhat.

Akárhogy is, a hatékony tűzrendszer megszervezéséhez és a tűzcsapások (legyen az bármilyen fegyverrel lőve) IDŐBEN és a MEGFELELŐ CÉLRA történő végrehajtásához magas szintű koordináció és rendkívül gyors döntések kellenek. Erre az eddig megismert orosz katonai vezetési rendszer a parancsnokközpontúsága miatt kevésbé alkalmas. Nagy hangsúlyt fektetnek az előre, nagy gondossággal elkészített tervekre, amelyeket gyorsan képesek végrehajtani, de ha valami miatt az eredeti terv borul, akkor az alkalmazkodás az ideális pár perc helyett – extrém esetben – akár órákat is igénybe vehet (főleg, ha a dandár vagy a hadosztály tüzérségének tevékenységét is át kell szervezni).

Szakasztámpont tűzrendszere – elvi vázlat (a szerző saját munkája, példa egy teljesen hipotetikus esetre)

Jelmagyarázat:

1. a szétbontakozó ellenség megakad a műszaki zárak egyik erre kialakított részén, ahol a jobb szárny és centrumban lévő raj tüze megsemmisíti.

2.: a műszaki zárak miatt kénytelen az ellenség elfordulni, akire így folyamatosan áthelyezett tűzösszpontosítást lehet lőni (igen, ez a jel a tüzérségnél a mozgó zárótűz jele, de más, ennél alkalmasabb jelet nem találtam, nem szégyen az okosabb fegyvernemtől kölcsönözni)

3.: tűzösszpontosítás terepszakasza a műszaki zár vékonyabb része előtt lelassuló, átjárónyitást megkezdő támadóra

4.: tűzösszpontosítás az átjáróra

5.: tűz elosztása, a rajok egy-egy terepszakaszra lőtt tűzösszpontosítása az átjárón áthaladó, majd ismét szétbontakozó támadóra

2.3. Manőverek

Mint azt már többször leírtam, a védő nem egyhelyben állva harcol, hanem számos különböző manővert kell végrehajtania a siker érdekében. A fedező-biztosító övben az első tűzcsapások után az előőrsöknek „szedni kell a sátorfájukat” és – ideális esetben – ködösítés és az elöljáró tüzérségének csapása segítségével, de általában inkább a saját erejükre támaszkodva (ködösítés, majd tűz és mozgás összhangja) el kell szakadniuk a támadótól.

A peremvonalban harcoló erők szükséges manővereiről már szóltam. Ezeket szintén ellenséges tűz alatt kell végrehajtani, ha szerencséjük van, akkor a reteszállásokhoz fedett közlekedőárkok vezetnek, és a manővert a szomszédos alegység a saját tüzével tudja fedezni.

Ha a támadó beékelődött és az oldalazó tűz lövésére alkalmas reteszállásokból sem sikerült megállítani, akkor nincs mese, vissza kell vonulni a tartalék állásokba. Ez önmagában egy rendkívül nehéz feladat, hiszen egy veszteséget szenvedett, valószínűleg szétzilált vezetési rendszerű alegységet kell szervezetten, jó eséllyel csak a saját fegyvereik tüzére támaszkodva gyorsan hátra mozgatni az új állásokba, hogy ott ismét felvegye a harcérintkezést a támadóval. Itt magas motivációra, rendkívül szilárd vezetésre, kiváló időérzékkel kiadott mozgás- és tűzparancsnokra, önállóan dönteni képes raj- és szakaszparancsnokokra van szükség, hogy ebből ne legyen se mészárlás, se pedig fejvesztett menekülés.

Amennyiben a támadó beékelődött a peremvonalba, a második lépcsőből, vagy a dandár tartalékából ellenlökést kell indítani. Ehhez ideális esetben előre ki vannak jelölve és fel vannak készítve erők, de mivel a kezdeményezés a támadónál van, a mikor és hol kérdések nem ismertek egészen addig, amíg az ellenlökést magát tényleg meg nem kell indítani. Az első nehézség az ellenlökés megindításának az ideje. Ahhoz, hogy az ellenség beékelődését felismerjük egy alapvetően rendkívül nehéz helyzetben lévő terepszakaszról kell pontos és időszerű információnak beérkezni a dandár vezetési rendszerébe, hogy mekkora erővel, milyen helyzetben és hol jár az ellenség, mely terepszakaszon sikerült lelassítani. Ezek nélkül az ellenlökést rossz helyen és/vagy későn vagy túl korán indíthatják meg, ami jó eséllyel garantálja annak a sikertelenségét.

Az ellenlökés sikerének további fontos eleme, hogy a még ott harcoló, de súlyos veszteségeket szenvedett, szétzilált védők képesek legyenek akár kéz-, zászló- vagy fényjelekkel, vagy rádióban leadott jelentésekkel segíteni az ellenlökő erők harcát és szükség esetén csatlakozzanak hozzájuk, hogy a beékelődött támadót visszavethessék az eredeti peremvonalon túlra.

Ha a támadó áttört az első lépcsőn (tehát 4-8 km mélyen előre tudott törni), akkor ellencsapást kell indítani, amit pedig a hadtest/dandár második lépcsője hajt végre a hadtest első védelmi vonalának (az első lépcsős dandár második lépcsős állásainak) visszavételéért, vagy mélyebben beékelődött támadó kiszorítása/elvágása céljából. Ehhez szintén rendkívül gyors és rugalmas vezetési rendszerre, és ezeket a nagy erőösszpontosításokat megoltalmazni képes légvédelemre, tüzérségre és álcázási rendszabályokra van szükség. Jelenleg ez utóbbi feladatot (ellencsapás) az oroszok nem hajtanak végre, hiszen az ukránok nem tudnak kijutni egy lendülettel (a klasszikus támadás tankönyvi normatívái szerint csupán pár óra alatt) ilyen mélységbe.

3. Mit láttunk eddig és mi ennek az oka?

Egy folyamatban lévő műveletről rendkívül nehéz hiteles és pontos információkat szerezni, főleg nyílt forrásból. Jóllehet, az internetre számos videó kerül fel, ezek közös jellemzője, hogy nem egyszerű még megbizonyosodni sem arról, hogy az valóban ott és akkor készült, ahogy azt állítják. Mindemellett javarészt az sem ismert, hogy mi történt a videó előtt, valamint a videó utolsó képkockája után, továbbá azt sem tudjuk, hogy a kamera látószögén kívül mi zajlik éppen. Ezért komplex harcászati helyzeteket a legritkább esetben lehet értelmezni ezek alapján.

Viszont az összes forrás egybehangzóan azt állítja, hogy az oroszok nem igazán hajtanak végre manővereket ellenlökéseken kívül. Ehelyett minden egyes állást igyekeznek a legvégsőkig védeni, és amikor visszavonulnak, azt általában későn, nagy veszteségekkel teszik. Emiatt, valamint a folyamatosan fennálló közvetlen harcérintkezés miatt nem igazán értelmezhető a fedező-biztosító öv és az abban való harc. Nincsenek az idő előtt szétbontakozásra kényszerített ukrán támadóktól elszakadó előőrsök, nincsenek az orosz védelmet menetből támadó ukrán páncélos csoportosítások (legalábbis a balul sikerült június eleji Orikhiv-i eset óta). Ennek elsődlegesen az az oka, hogy az ukránok nem tudják a szükséges méretű erőt összevonni, mivel - egyelőre - nem tudják azt megoltalmazni az orosz tüzérségtől és légierőtől (nem véletlenül fektetnek nagy hangsúlyt az orosz tüzérség és lőszerraktárak pusztítására).

Ehelyett az ukránok visszatértek a gyalogsági kisalegységek folyamatos támadásaihoz, ahol a kiképzés-, vezetési rendszer- és motiváció-beli fölényükre támaszkodva fölénybe tudnak kerülni az árkokban védekező orosz sorállománnyal szemben.

Viszont ez az orosz sorállomány – amennyiben erre a forrásokból lehet következtetni – nem hajt végre változatos manővereket. Jellemzően tartják az elsődleges állásaikat amíg tudják, majd visszavonulnak a tartalék állásokba (saját tüzérség vagy fedezi őket, vagy nem), ahol elölről kezdődik minden.

Az ellenlökések megítélése sokkal nehezebb. Amit ellenlökésnek állítanak be, az lehet akár egy hamvába holt ellencsapás, amit akár egy zászlóaljnál nagyobb méretű orosz erő indított, de a saját vonalaikat átlépve azonnal összeomlott az ukrán tűzben. Továbbá lehet akár egy sikeres, valódi ellenlökés, amellyel „csupán” az ukrán támadást akarják megállítani és az új vonalaikat megtámasztani. Jelenleg a „háború köde” miatt mindezt rendkívül nehéz megállapítani.

Mindemellett, mint azt olvashattuk tehát, ahhoz, hogy a nevével ellentétben nem túl statikus álló védelmet az oroszok sikeresen meg tudják vívni, számos tényező szükséges:

• rugalmas, gyorsan eredményt adó döntéshozatali rendszer,

• gyors és pontos jelentések adásához és önálló döntések meghozatalához szokott alegységparancsnokok,

• kiterjedt és a tökéletesség határáig fejlesztett erődrendszer,

• kiváló minőségben szervezett, minden elképzelhető eseményre reagálni képes tűzrendszer már alegység szinten is,

• az ukránok csapásainak ellenállni képes vezetési rendszer, magasan motivált és jól képzett katonák.

A háború eddigi alakulása alapján nyugodtan kijelenthető, hogy mindezekkel az oroszok nem rendelkeznek, leszámítva az alaposan kiépített erődrendszert és a meglepő módon motivált gyalogságot, akik csak heves harcok után adják fel az állásaikat (vagy megsemmisülnek). A többi tényező viszont valóban hiányzik, ezért az oroszok azzal és úgy harcolnak, ami elérhető: erődrendszer mögött a saját állásaiban védekező, a tüzérség csapásaira támaszkodó gyalogság, amelyet előre alaposan megtervezett (ezért rugalmatlan) módon végrehajtott ellenlökésekkel támogatnak meg – szükség esetén.

Összegzés

Ez a rövid írás (még elemzésnek se nevezném) nem lehet teljes a terjedelem, valamint a „háború köde” miatt. Viszont az eddig elérhető információk és a harcászat törvényszerűségei alapján az alábbi következtetésekre jutottam:

1. Az ukrán támadó harcmodor (ennek az okai is megérnének egy cikksorozatot) miatt nem lehetséges és nem is szükséges a „klasszikus” álló védelem minden elemének megvalósítása, ezért annak számos eleme nem is látható. Ezért, ha ezek mentén próbáljuk értelmezni az eseményeket, akkor előfordulhat, hogy nem a megfelelő következtetésekre jutunk. Pl.: ne keressük a harcot a fedező-biztosító övben, mivel ilyen eleme az orosz védelemnek – úgy tűnik – nincs, vagy legalábbis nem úgy viselkedik, ahogy azt ők is leírják.

2.: Az oroszok jelenleg azért folytatják ezt a fajta statikus védelmi harcot, mert a képességeik és az erőforrásaik ezt teszik lehetővé.

3.: Ha egyszer, valamikor az oroszok kifogynak a tartalékokból, már nem lesz elég erejük ehhez a merev, statikus védelemhez. Amennyiben az ukránok egyszer átrágják magukat a „Szurovikin-vonal” erődrendszerein, akkor az oroszoknak muszáj áttérni a mozgékony védelemre, ill. mindeközben folyamatosan újabb és újabb erődrendszereket kiépíteni a saját mélységükben. Elvileg a mozgó védelemre képesek, hiszen a saját szabályzataik is vastagon írnak erről, viszont az más kérdés, hogy az orosz haderő eddig megismert hiányosságai lehetővé teszik-e ennek a sikeres megvívását (szerintem amúgy nem).

Mint azt korábban is írtam, ez az anyag szükségszerűen pontatlan az információk minősége és a saját, korlátozott erőforrásiam miatt. Jelenleg így látom az orosz védelem kérdéseit, bármilyen tudományos vitára vevő vagyok.