Mérges vagyok

Amikor elkezdtem írni szűk egy évvel ezelőtt ezt a mikroblogot, annak a legfontosabb oka az volt, hogy már nagyon kikívánkozott pár dolog. Zavart, hogy egy a biztonságunkat alapvetően befolyásoló háborúról sokan mondanak sokféle sületlenséget, jellemzően olyanok, akik nem értenek a hadviseléshez, a harcászati/hadműveleti szintű szárazföldi hadviseléshez meg végképp nem. Pedig konvencionális háborúként, a jelenleg is zajló orosz-ukrán háborúban főleg ez az aspektus a döntő.

Emiatt megfogadtam, hogy két dologról nem fogok írni: politikai kérdésekről, valamint arról, hogy kinek mit hogyan kellett volna másképp csinálni. Ehelyett mindig igyekeztem bemutatni az eseményeket röviden, majd azok eredményéből (a részt vevő erők, a terep, az eltelt idő függvényében) következtetéseket levonni, bemutatni, hogy mi és miért történik a fronton. Most azonban – nagyon remélem, hogy először és utoljára – politikai kérdésekről és arról fogok írni, hogy mit kellett volna másképp csinálni.

Először is le kell szögeznem, hogy nem „szurkolok” senkinek. Ez egy háború, ahol emberek tíz- és százezrei halnak és nyomorodnak meg. Ha valakinek szurkolok is, azok a fiatal férfiak és nők, akik a bőrüket viszik a vásárra a hazájuk védelme értekében. A hivatásos pályafutásom során és azóta is minden szakmai jellegű tevékenységemmel az volt a célom, hogy a fegyveres harcot megvívó fiatal katonáknak és alegységparancsnokoknak több esélyük legyen. Ahogy Patton tábornok mondta: „A háborúban nem a cél, hogy meghalj a hazádért. Az a cél, hogy a veled szemben lévő nyomorult dögöljön meg az ő szaros országáért.” Ebben a mondatban benne van minden, amit az egész háborús kérdéskörről gondolok. Saját álláspontom szerint egy háború esetén az egész országnak, míg béke helyzetben az egész haderőnek az a feladata, hogy a harcoló katonák a lehető legjobb eséllyel vegyék fel a harcot az ellenséggel. Bármilyen olyan tevékenység, amely az ő felkészülésüket, harcukat gátolja, valamint értelmetlen feláldozásukhoz vezet, az bűn.

A politikai vetület

Másodszor azt is le kell szögeznem, hogy Magyarország biztonsága szempontjából hátrányosnak tartom, ha ez a háború Moszkva feltételei szerint ér véget. Egy roncs vagy moszkvai báb Ukrajna nem szolgálja a régió biztonságát és stabilitását, sem pedig a határon túli magyarok érdekeit. Továbbá, amennyiben szeretnénk megtartani, vagy akár esetleg fejleszteni a saját jólétünket és biztonságunkat, elemi érdekünk Oroszországot távol tartani Európától (ez amúgy a törökök 18. század eleji legyőzése óta slágertéma). Hozzáteszem, hogy Magyarország szempontjából a legideálisabb az lenne, ha az USA minél kevésbé lenne szükséges az európai biztonság szavatolásához. Ez azonban a saját véleményem, ami ugye olyan, mint az ember szebbik fele…

Ami ennél fontosabb, hogy a nyugati hatalmak vezetői is úgy gondolják, hogy nem jó, ha Ukrajna Moszkva befolyása alá kerül, főleg nem, ha egy ENSZ alapokmánnyal ellentétes háború útján. Ennek érdekében Ukrajna harcának támogatása mellett döntöttek és aktívan is segítik az országot. Persze léteznek olyan vélemények, amely szerint a konfliktust 2014-ben a Nyugat provokálta ki azzal, hogy félreérhetetlen jelzéseket küldött Kijevnek, hogy előbb-utóbb az ország a nyugati integrációs szervezetek (EU, NATO) tagja lehet. Ennek az állításnak természetesen van valóságalapja, hiszen, ha a nemzetközi kapcsolatok realista iskolája szerint tájékozódunk, akkor egyértelmű (orosz szempontból), hogy Ukrajna az orosz érdekszféra része. Abba most nem is akarok belemenni, hogy igazából az lenne az ideális, ha a Ukrajna lakossága maga dönthetné el, hogy mi módon képzeli el az országa helyzetét a nemzetközi kapcsolatok rendszerében.

Ehelyett kanyarodjunk vissza a nagyhatalmi politika szomorú valóságába, mert ez az első, ami miatt mérges vagyok. Ha már a Nyugat úgy döntött, hogy segíteni kívánja Ukrajna önvédelmi harcát (akár abból az okból is, hogy később az érdekszférája részévé tegye), akkor ennél többet kell tennie. Nem, nem katonákat kell küldeni, hanem éppen ezt kellene (kellett volna) megelőzni. A legutóbbi NATO csúcson is elhangzott, hogy a NATO elkötelezett támogatója Ukrajnának. Amennyiben a Nyugat célja, hogy Ukrajna valamilyen formában fennmaradjon Moszkva befolyásán kívül, akkor ehhez megfelelő eszközöket kell biztosítani. Ez egy rendkívül egyszerű stratégia-alkotási „egyszeregy”. Ha egy szövetségi rendszernek van egy célja, akkor ki kell jelölni a célhoz vezető utakat, azoknak az elágazásait, döntési pontjait. Majd az utak mögé oda kell tenni az erőforrásokat. A Nyugat tevékenysége alapján, ezt a szintet nem sikerült megugrani. Ez egy olyan strukturált gondolkodás-beli probléma, amely mellesleg nem csak a nyugati politikai vezetés sajátja, hanem globális, az üzleti és állami szférában is jelen lévő válságjelenség.

Amennyiben a Nyugat úgy dönt, hogy a célja Ukrajna védelmi harcát segíteni, akkor tegye azt úgy, hogy ne csak elodázza a vereséget, vagy csak mindig éppen annyit adjon, ami a harcok további elhúzódását eredményezi. Hanem adjon annyit, amennyi a kitűzött politikai cél eléréshez szükséges. Amennyiben ennyi erőforrás nem áll rendelkezésre, akkor őszintén tájékoztassa a partnereit arról, hogy „mennyi az annyi”, mik a valós lehetőségek.

Természetesen ez utóbbit nem szabad a nyilvánosság előtt csinálni, hiszen akkor Moszkva könnyen fel tudja mérni, hogy meddig és milyen ellenállásra képes Ukrajna és így számára kedvezően oszthatja be az erőforrásait. Viszont a színfalak mögött mindenképpen őszintén meg kell mondani az ukránoknak, hogy ennyit tud vagy éppen ennyit akar a Nyugat adni, hiszen így talán több esély van arra, hogy az ukrán katonák sem hiába áldozzák fel az életüket és nem küldik őket elégtelen erőforrásokkal, felesleges műveletekbe.

Ezzel pedig el is érkeztünk a másik mondanivalómhoz.

A katonai vetület – avagy „egyetlen haderő sem képes hatékonyan védekezni a saját elöljárójával szemben”

Egy haderő minden országban (kivéve, ahol katonai junta uralkodik) azt csinálja, amit a politika mond neki. Nincs ez másképp Ukrajnában és Oroszországban sem. Ugyanebből kifolyólag a haderő stratégiai (hadászati) szintű vezetése szoros kapcsolatban áll a politikával, ami szintén teljesen normális. A problémák abból erednek, ha a politika túlságosan nagy hatással van a hadászati szintű katonai vezetésre, valamint a hadászati szintű katonai vezetés a politika “bólogató Jánosa” (és ez megint nem csak ukrán vagy orosz jelenség, óóó nagyon nem…).

Ha a politika nyomására a hadászati vezetés a katonai logika, a fegyveres harc vérrel írt törvényei ellen cselekszik, akkor a saját katonáit értelmetlenül áldozza fel. A 2023. nyári ukrán offenzíva előtt számos nyugati és hazai valódi szakértő is kétkedésének adott hangot, hogy érdemes-e a rendelkezésre álló erőkkel támadni. Azonban a hurráoptimizmus és a politikai akarat elnyomta ezeket a hangokat. Jómagam is csak konteó szintű értelmezést tudtam találni az ukrán támadás okaira, lásd ennek a cikknek a végét.

Aztán ugyanilyen értetlenül álltam a 2023. őszi Dnyeperen való átkelés előtt. Ebben az írásomban igyekeztem bemutatni, hogy milyen lehetőségei és értelme van ennek a műveletnek, de már akkor is látszott, hogy a bevetett erők csekélyek. Igyekeztem röviden bemutatni, hogy terep függvényében milyen méretű műveleteket kellene az ukránoknak végrehajtani, ahhoz milyen logisztikai képességek kellenek, ha valóban értelmet akarnak adni a folyami átkelésnek. Az első hetekben az oroszok valóban a szokásos vehemenciával próbálták meg az ukrán hídfőt felszámolni és így a veszteségi arány ekkor még biztosan az ukránok számára alakult kedvezően.

A folyami átkelés logikája szerint, a felesleges áldozatok elkerülése érdekében a Dnyepertől keletre végrehajtandó feladatok vázlata (a 2023. őszi helyzet alapján)

Azonban már ekkor is világosan látszott, hogy ha tényleges értelmet akarnak adni az ukránok ennek a műveletnek, akkor szinte megoldhatatlan logiszitkai problémákkal fognak szembesülni. Nálam ezt a helyi ukrán parancsnokok sokkal jobban látták, így számomra érthetetlen, hogy miért kellett ilyen sokági fenntartani a hídfőt. Aztán a helyzet még rosszabbra fordult. Legkésőbb az avgyijivkai csata csúcspontja (2024. jan/feb) óta az oroszok főleg csak tüzérséggel és dróncsapásokkal, valamint egy-egy harcjármű vándor tűzeszközként történő alkalmazásával tartották nyomás alatt az ukrán hídfőt.

Biztos vagyok benne, hogy az itt harcoló ukrán erők (főleg a 36.tgy.dd.) parancsnoka tisztában volt vele, hogy az aktuálisnál nagyobb előretörést nem tud elérni, az oroszoknak súlyos veszteséget nem tud okozni, de az embereit folyamatosan veszíti el. Ebben az esetben kutya kötelessége, hogy először szabályosan, a szolgálati utat betartva jelezze, hogy ez a helyzet tarthatatlan. Ennek a helyzetnek két feloldása lett volna: vagy hadászati támadás a Dnyeper folyón át, vagy visszavonulás. Az elsőre értelemszerűen nem volt lehetőség, míg a másodikat valamiért nem hajtották végre.

Ebben az esetben ennek a parancsnoknak kutya kötelessége a szolgálati utat megkerülve, végső esetben akár a sajtónyilvánossághoz fordulva követelnie az értelmetlen veszteségekkel járó helyzet megszüntetését. Ez akkor is igaz, ha a saját karrierjét/személyi szabadságát vagy akár az életét kell kockára tennie ezáltal. Természetesen ez a 36.tgy.dd. parancsnokának elöljáróira hatványozottan igaz. Nyílt forrásból nem tudom megítélni, hogy történt-e ilyen, de egyelőre csak a legénységi állománytól és hozzátartozóktól kerültek nyilvánosságra ilyen tartalmú üzenetek.

Mint azt fentebb írtam, megfogadtam még ennek a mikrobolgonak a kezdetekor, hogy nem fogok okoskodni, hogy mit hogyan kellett volnacsinálni, hiszen a kényelmes székből erkölcstelennek tartom, még akkor is, ha talán az átlagnál jobban értek a témához. Minden tiszteletem azoké, akik vásárra viszik a bőrüket a hazájukért, én már nem csinálnám. Azonban ebben a konkrét esetben muszáj voltam eltérni a saját szabályaimtól, annyira ordítóan világosan látszik, hogy itt a harcászati/hadműveleti szinten az abszolút semmiért áldoztak fel egy teljes dandárt a hadászati és politikai szint hibás döntései miatt.

A katonai vezető, magyarul parancsnok élet és halál ura. Pont emiatt a parancsnok felelős mindenért, amit tett vagy megtenni elmulasztott. Ez a felelősség a ranglétrán felfelé haladva, egyre növekszik. Ezeknek az embereknek a teljesen értelmetlen halála és szenvedése azon parancsnok lelkén szárad, akinek már legkésőbb 2024. tavaszán vissza kellett volna vonnia a katonákat a hídfőből. Az ukrán katonai vezetés számos alkalommal tanújelét adta, hogy különb az orosznál és sok tekintetben meghaladta a posztkommunista mételyt, ami az orosz (és sok kelet/közép-európai) haderőt sújtja. Ebben a konkrét esetben azonban ennek az ellenkezője bizonyosodott be. Saját következtetésem szerint a politikai és/vagy a hadászati vezetés előtt meghajolva feleslegesen sokáig tartották fenn a hídfőt és ezzel feleslegesen áldozva fel több száz katonát.

Ezt a jól képzett, még túlnyomórészt motivált, önkéntesekkel feltöltött alakulatot számos más helyen, sokkal hatékonyabban is be lehetett volna vetni, pl. a Pokrovszki irányban, amiről a hét második felében tervezek írni. Egy ilyen háborúban egy dandár elvesztése sajnos előfordul. Azonban, ha az abszolút semmiért veszítik el, az égbekiáltó bűn.

Összegzés

Amennyiben a Nyugat komolyan gondolja Ukrajna támogatását, akkor tegyen meg mindent egy olyan végállapot elérése érdekében, amely kedvező az ukránoknak és a Nyugatnak is. Ennek nem csupán az az előnye, hogy javítja Ukrajna és a kelet-európai régió biztonságát és stabilitását. További, kevésbé közvetlen, ám annál erősebben ható előnye lenne, hogy megmutatja a világnak, hogy a Nyugat (és benne Európa) képes akár erővel is érvényt szerezni a saját érdekeinek. A jelenlegi átalakuló világrendben ez kulcsfontosságú lenne.

A katonai vezetés hibáit le kell csökkenteni. Nagyon érdekes és hasznos gondolatok vannak erről ebben az előadásban. A politikának nem szabad beleszólnia katonai szakmai kérdésekbe, hanem csupán a főbb stratégiai irányvonalakat kell meghatároznia. A politikának „lefekvő” katonai vezetőket el kell távolítani. Persze tudom, hogy ez lehetetlen, de mint minden esetben, minél közelebb kerülünk az ideálishoz, annál jobb lesz az eredmény. Ahogy egy kedves volt kollégám mondta: „ha már csak fele olyan szar, az már tök jó”.

Megígérem, hogy a továbbiakban visszatérek a szigorúan szakmai, szárazföldi harcászati és hadműveleti szinttel foglalkozó anyagokra. A hősöknek pedig legyen könnyű a föld…