Júliusi összefoglaló és egy aggasztó trend

Ahogy az előző, meglepően felkapott írásomban említettem, visszatérünk a hozzám közelebb álló témákhoz. Számomra meglepő módon az orosz haderő továbbra is képes annyi embert behozni a rendszerbe, valamilyen szinten kiképezni és harcba vetni, amennyi emberrel folyamatosan meg tudja tartani a hadászati szintű kezdeményezést. Becslések szerint az oroszok egy hónapban nagyjából 30.000 embert tudnak behozni a rendszerbe. Ukrán állítások szerint ennél több veszteséget okoztak az oroszoknak májusban, júniusban és júliusban is.

Természetesen nem tudom megállapítani, hogy melyik számadat mennyire igaz, viszont a harcok dinamikájának vizsgálata jó támpontot ad.

Harkivtól északra

Pár héttel ezelőtt írtam egy sikeres ukrán műveletről Hliboke falunál. Az indirekt módszerekkel megtámogatott manőver sikerrel járt, azonban a fontos terepszakasz elfoglalását nem tudták kihasználni. Véleményem szerint ennek az oka, hogy az oroszok a vártnál makacsabban tartják magukat a falu déli részének romjai között és az ellátásukat sikerült megoldani. Emiatt az ukránok nem hajlandóak több, várhatóan nagy veszteségekkel járó rohamot indítani a falu ellen, ehelyett megelégszenek azzal, hogy szilárdan tartják a falu északi részét. Az erők megóvása úgy látszik fontos szempontja az itteni ukrán parancsnokoknak.

Kicsit keletebbre, Vovcsanszk városa – az ott zajló húsdaráló emberi tragédiáin túl – egy új, érdekes jelenséget enged megfigyelni. A beépített területen vívott harc eddig ismert sajátosságai alapján:

• a megfigyelés és tűzvezetés lehetőségei lecsökkennek a beépített terület átszegdelt, beszűkült terei miatt;

• a manőver lehetőségei még jobban beszűkülnek, előtérbe kerülnek a föld alatti manőverutak;

• mindezek miatt a védő sokszoros fölényben van a támadó fölött, a támadónak a szokásosnál sokkal nagyobb létszámú erőt kell bevetnie egy adott terepszakasz elfoglalásáért.

Azonban ez a háború nem csak a szenzorokkal telített harcmező jelenségét hozta el. Ill. ennek az újfajta harcmezőnek nem csak az a fő tulajdonsága, hogy a megfigyelés lehetőségei kibővültek. A közvetlen irányzású tűz tulajdonságai (és a fizika jelenlegi állása) miatt, amit könnyebb megfigyelni, oda könnyebb tüzelni is. A tüzérség, a gyalogsági fegyverek és a harcászati csapásmérő drónok pedig az eddiginél is nagyobb pusztító erőt jelentenek. Mindezek miatt Vovcsanszk jelentős részei gyakorlatilag teljesen elpusztultak, a beépített terület elvesztette beépített jellegét. Emiatt viszont a terep oly mértékben megváltozott, ami már a műveletekre is hatással van:

• az épületek már nem jelentenek fedezéket, mivel teljesen megsemmisültek;

• az egyes romhalmazok csak 2-4 fős tűzcsoportoknak nyújtanak fedezéket, de vannak olyan helyek is, ahol lehetetlen tartózkodni, mivel egyáltalán nincs fedezék, így hézagok keletkeznek a peremvonalban;

• az ilyen kis erőkkel, csak hézagosan megszállt peremvonalon relatíve kis létszámú (8-12 fős) rohamcsoportokkal is könnyű áttörni és relatíve nagy (akár több mint 100 m) mély előrehaladást elérni;

• persze ezt az újonnan elfoglalt területet továbbra is nehéz megtartani, így előfordulhat, hogy egy fluid peremvonal alakul ki, ahol egyes kisalegységek könnyen egymás háta mögé kerülhetnek.

Ahogy azt pár helyen lerítam/elmondtam, ebben a háborúban minden megváltozott és mégsem változott semmi. Újdonság, hogy ilyen pusztító erő koncentrálódik egy ilyen kis helyen, és két hónap alatt Vovcsanszkot jobban lerombolták, mint Bahmutot egy szűk év alatt. Emiatt új elem, hogy a terep jellege teljesen megváltozott, amihez igazodni kell a műveletek tervezése, szervezése, végrehajtása során. Azonban, ami mégsem változott meg, hogy a terep – ugyanúgy, mint eddig – alapvetően határozza meg az ott vívott harc dinamikáját, és a terep ugyanolyan hatással van ezekre, mint eddig.

A legnehezebb frontszakasz

Harkiv régió északi részétől le délre az Oszkil folyó mentén, a Zserebrankij erdőn át, a Sziverszkij-Donyec folyótól délre, Bilohorivkán és Csasziv Jar-on át egészen Toreckig az ukránok mindenhol stabilan tartják az állásaikat. Mindezt sokan nem veszik figyelembe, de egy több száz kilométer hosszú, rendkívül változatos frontszakaszról van szó, amelynek a sikeres és szilárd megtartása emberfeletti teljesítményt jelent. Ennek a mikéntjébe érdekes bepillantást enged ez a cikk.

Az igazi probléma a Donbasz központi régiójában Toreck-Niu York ill. Pokrovszk térségében van. Ez utóbbi irányban az oroszok jól láthatóan arra törekednek, hogy minél mélyebben behatoljanak a Donbasz központi részébe. Nagy valószínűséggel felismerték, hogy a február közepi avgyijivkai győzelem után az ukránoknak nem sikerült stabilizálni a front ezen részét és ezt igyekeznek kihasználni.

Hadászati szinten ez a támadás egyelőre nem az elfoglalt terület mértéke, vagy az előretörés iránya miatt veszélyes. Ha az oroszok ebben a tempóban haladnak előre, leghamarabb 2024. év égén, de inkább 2025. tavaszán érik el Pokrovszkot. Ez egy mély betörést jelentene, amely kellemetlen helyzetbe hozná a délen (Kurakhove-Vuhldar környékén) lévő ukrán erőket, valamint északon a Konsztantyinyivka környéki ukrán csapatokat is. Azonban ez a kellemetlen helyzet nem jelentene azonnali összeomlást és egyéltalán nem jelentené pl. a Kramatorszki állások feladásának kényszerét, mivel egyszerűen túl nagy távolságokról van szó. Továbbá az oroszok előbb-utóbb túlságosan hosszú és kitett szárnyakkal rendelkeznének.

A legrosszabb esetben várható orosz előretörés mértéke, amennyiben minden így megy tovább (a terepszakasz elérésének becsült ideje negyedéves pontossággal jelölve) a DeepState térképe alapján.

Ahhoz, hogy mindez megvalósuljon számos dologra van szükség:

1. az oroszok fenn tudják tartani a támadó csoportosítások erejét (azaz elég embert tudnak betolni a darálóba);

2. az orosz légierő továbbra is zavartalanul tud tevékenykedni és zavartalanul tudja bevetni az UMPK légibombáit;

3. az ukrán tüzérség nem képes hatékonyan elnyomni ellentüzérségi tevékenységgel az orosz tüzérséget ezen a frontszakaszon (máshol ez már sikerült, ott meg is állt az orosz előretörés);

4. továbbra sem épülnek ki a védelmet segítő terepelemek mentén komoly, több rétegű, aknamezőkkel és egyéb műszaki akadályokkal megerősített védelmi állásrendszerek.

Amennyiben ezen elemek közül bármi is megváltozik, a képen bejelölt vonalak nem ott lesznek és nem akkorra érik el őket (a módosítás mind pozitív, mind negatív irányban is lehetséges). Így a kristálygömb bűvölés helyett térjünk vissza a hadműveleti/harcászati szint tudományos talajára.

Ahhoz, hogy az oroszok komolyan fenyegethessék Pokrovszkot a június 7-i írásom egyik képén jelölt OBJ A, B és C terepszakaszokat kell elfoglalni. Ezekhez a térképen jelzett fojtópontokon keresztül vezet az út, a leginkább járható fojtópont az északi, Prohresz és Lozuvatszke települések között.

A június 7. és július 25. között elért orosz előrehaladás sárga vonallal jelölve.

A térképről világosan látszik az orosz előretörés tempója és iránya. Az oroszok a legszélesebb fojtópont felé igyekeztek előretörni, mivel Novoszelivka Persa-tól délre a Vovcsa folyó felduzzasztott részei és egyéb víztestek még egy ilyen forró és száraz nyáron is komolyan korlátozzák a támadó manővereket.

Harcászati szinten az oroszok megint csak logikusan, viszont pont emiatt kiszámíthatóan jártak el, ennek a leírása alább következik.

Prohresz – nomes est omen?

A júniusi összefoglaló írásomban tévesen (vagy csak idejekorán) jeleztem előre, hogy az oroszok Novoolekszandrivka elfoglalása után tovább törnek északnyugat felé. Ehelyett egy kicsivel délebbre folytatták a támadást és a már többször emlegetett Lozuvatszke és Prohresz közötti fojtópont elfoglalására törekedtek.

A szokásos súlypont áthelyezéses támadási módszernek megfelelően először július 16-án a későbbi Prohresz-i támadási sáv befolyásolási területe határán, annak két szárnyán indítottak támadást Novoszelivka Persa, ill. Lozuvatszke ellen. Itt a továbbra is elsöprő tüzérségi tűztámogatás után harcba küldött gyalogsági rohamcsoportok többször megismételt rohamai a nap végére visszább szorították az ukránokat nagyjából egy-egy szakasztámpontnyi területtel.

Ezt követően, július 18-án indult meg a támadás Prohresz település ellen. Itt az oroszok – egyelőre számomra ismertlen okokból – meg tudták oldani összesen két szakasznyi erejük rejtett előrevonását és a falut fél nap alatt el tudták foglalni. A váratlan siker értékelését tovább bonyolítja, hogy a felvételek tanúsága szerint Prohresz falut nem lőtték rommá. Ebből az alábbi következtetéseket tudom levonni:

1. az orosz támadás előtt a tüzérségi előkészítés elmaradt;

2. emiatt a támadás valószínűleg meglepte az ukrán védőket, akik rövid tűzharc után elhagyták a települést.

A meglepetés egyik oka lehet, az itt lévő ukrán Tavrija hadműveleti csoportosítás parancsnokának és törzsének a hibája, hogy a vasútvonalat (és az e mentén lévő Prohresz-t) az itt védekező ukrán dandárok sávhatárára tette, így a feladat két szék között a földre esett. Ez azonban annyira alapvető hiba lenne, hogy nem tartom valószínűnek, hogy ez történt.

Ehelyett valószínűleg az történt, hogy már több, mint fél éve, pihentetés és váltás nélkül itt harcoló 47. és 110. gl.dd-k sorait elkezdték sorállománnyal feltölteni, vagy a létszámukat át- alárendeléssel kiegészíteni frissen létrehozott sorkatonákkal feltöltött könnyű lövész zászlóaljakkal.

A július közepi orosz műveletek és a várható tevekénység vázlata.

Valószínűleg az történhetett, hogy a települést védő, alacsonyan képzett sorkatonákkal feltöltött alegységet a meglepetés és a lendületes orosz támadás kivetette az állásaiból, majd a következő napokban az oroszokat sokkal lassabb előrehaladásra korlátozta a gyorsan oda csoportosított gépesített lövész alegységek bevetése.

Ez a mintázat tökéletesen beleillik abba, amit az előző írásom végén fogalmaztam meg:

• az oroszok helyi erőfölényt hoznak létre és a meglepetést vagy az elsöprő tűztámogatást kihasználva gyors helyi sikert érnek el;

• az elért sikert nem tudják áttöréssé fejleszteni, mert a mozgást korlátozó terep és az oda vezényelt ukrán tartalékok megállítják őket.

A közeli jövőben várhatóan a Prohresz és Lozuvatszke környékén elért eredményeket kívánják az oroszok megszilárdítani. Ezt követően pedig Ivanyivka (OBJ I) felé támadva biztosítva a fojtóponton való áthaladást. Ezek a műveletek a térképen szaggatott piros nyíllal vannak jelölve.

Aggasztó trend

Mindez azonban egy aggasztó trenddé kezd kibontakozni. Ugyanis az oroszok már nem először alkalmazzák ugyanazt a mintázatot, ugyanolyan eredménnyel: kis előretörés, ukrán tartalékok bevetése, felőrlő harc folytatása.

Az igazi probléma, hogy az oroszok fenn tudják tartani az ezen mintázat alkalmazására szükséges erőt. Értsd: elég húst tudnak tolni a húsdarálóba. Ezek a támadások ugyan súlyos veszteségekkel járnak (főleg az első nap sikerei után), viszont az is igaz, hogy ukrán beszámolók szerint az orosz rohamcsoportok, ha nem is vérprofik, de ki vannak képezve arra az egy feladatra, amire bevetik őket.

Az ukránok pedig ugyan minden esetben meg tudták állítani az orosz támadásokat, de ez minden esetben csak némi terület veszteség árán sikerült. Ami viszont ennél a pár km²-nél sokkal fontosabb, hogy a magasan képzett, jól felszerelt gépesített lövész erőiket folyamatosan kénytelenek átcsoportosítani és bevetni, anélkül, hogy pihentetnék és újra rendeznék őket.

Ennek előbb-utóbb az lesz a vége, hogy a jól képzett, jól felszerelt ukrán harcoló alegységek vagy megsemmisülnek, vagy ki kell vonni őket, és akkor kevesebb erő áll majd az ukrán hadászati és hadműveleti szintű parancsnokok rendelkezésére, hogy a kialakult orosz betöréseket elreteszeljék.

Őszintén bízom abban, hogy sikerül az ukránoknak a rendelkezésre álló felderítő eszközök alkalmazásával és az orosz támadási módszerek az enyémnél sokkal alaposabb ismeretével a hasonló orosz betöréseket idejekorán felismerni és visszaverni. Úgy ahogy teszik azt az összes orosz gépesített támadással. Meg nem erősített források szerint Kurakhove térségében július 20 körül egy gépesített lövész zászlóalj támadását verték vissza súlyos veszteségeket okozva. Amennyiben ilyen hatékonysággal lesznek képesek az orosz gyalogsági rohamcsoportok támadásait visszaverni, akkor ez az engem nyugtalanító trend is meg fog fordulni.

Ehhez viszont a legnehezebb helyen kell változásokat elérni: fejben. A sorkatonák alaposabb kiképzésével és a parancsnokok egy részének oktatásával és szemléletváltásával.